Nagyon érdekes jelenséget okozott a Mother! első vetítése a CineFesten. Konkrétan kialakult az helyzet, hogy egy művészfilmre olyan sokan tolongtak a moziba, hogy azok, akik csak fél órával hamarabb érkeztek már nem is nagyon jutottak be az egyébként 600 fős moziterembe.

 Úgy gondolom, emiatt sokan vártak az ismétlésre, amelyre a mai napon került sor, bár valószínűleg nem akkora nagy izgalommal, mint a premier esetében volt.

 Néha az volt az érzésem, hogy az emberek a mozi plafonjáról is csüngeni fognak. Előttem egy fickó a lezárt részbe lavírozott be. A páholyokba pedig mintha plusz székeket kellett behozni. Szerintem az sem változtatott volna a helyzeten, ha a belépőjegy mondjuk 500 Ft vagy 1000 Ft.

 Bevallom őszintén nagyon féltem a trailer alapján, hogy valami olyasmit fogok látni, mint ami az American Horror Story első évada volt. Adott volt egy ház, egy házaspár és még azt is sejteni lehetett, hogy gyermekvárás is lesz benne. Aztán jönnek a különös vendégek. Vigyázat spoilerveszély!

 Jó, hogy nem ez történt... A várt alkotás helyett valami egészen mást kaptam. Mondhatni egy monumentális, barokkosan összeszerkesztett, neoxpresszionista ikonográfiát mozgóképekben.

 A mozivásznon kezdetben iszonyú lassú jelenetek sora következett, jelentéktelennek tűnő és banális eseményekkel. Először azt hittem, ennek nincs értelme, és nem fog változni a tempó, de a végére már iszonyatosan felpörgött.

 Úgyhogy úgy érzem, a Mother!-t nem érdemes megítélni az első órája alapján, amely szerint a titkok nem annyira izgalmasak, a történések pedig sokszor inkább frusztrálóak. Az egyik jelenetnél például értetlenül álltam azelőtt, hogy miért nem hívják a rendőrséget vagy a mentőket, mert az lett volna az ésszerű cselekedet. Máskor pedig legszívesebben a főhősnő helyébe még inkább kivertem volna a hisztit, hogy idegen emberek úri módra érzik magukat a házamban. De legalább is, minimum felképeltem volna néhány "betolakodót".

 Amikor hazaértem, és otthon megkérdezték tőlem, hogy miről szól ez a film, akkor azt mondtam volna, hogy egy kristálygyűjtőről. Nagyon leegyszerűsítve az események logikája szerint ugyanis az történik, hogy eltörik a férj értékes kristálya, és aztán ezt valahogy pótolnia kell, és mindent meg is tesz azért, hogy ez a pótlás meg is történjen.

 Aztán beszélgettem másokkal, és másoknak az intim szférába való betolakodás megjelenítését jelentette, valamint azt a kérdést boncolgatta, hogy mit is ad a léleknek az otthon (és annak elvesztése), valamint, hogy hol helyezkedik az otthon határa.

 Ebből már valahol bizsereg a kisajátítás és/vagy megosztás problematikája. Mi is lehet csak a tied, és mi az, amiből muszáj átengednek másoknak, vagy amit önként adsz fel.

 Aztán ott volt a szeretet. A mindent odaadó szeretet, meg a szeretet hiánya, amely nem írható le egyszerűen egy szerelmi kapcsolat allegóriájaként, mert a film elején elhangzik egy párbeszéd, ahol az odaadó anyai szeretetről van szó.

 Aztán meg ott van a fura ház, ami olyan, mint egy élő organizmus. Ez meg mégis mi volt? És miért nyílt meg egy seb a padlóban attól, hogy meghalt egy gyermek, és másnap mégis miért fogant ott meg egy gyermek?

 A legértelmesebb gondolatom a filmről az szakrális, vallási alapú. Azaz a férj, akár egy istenszerű lény úgy magasztosodik fel a felesége szemében, aki hiába imádja, mégsem kapja meg azt a férjétől, amitől a kapcsolatuk harmonikus lenne (kvázi, mint Isten és egy hívő kapcsolata). A nő, akár egy teremtett, akár egy gólem, mely az agyagból vált létezővé, akár a ház téglái: Mária-szerepben. A férj imádott, akár egy isten, s a rajongóinak is ugyanannyit ad, ha nem többet - akar adni magából. Az áldozathozatal pedig elkerülhetetlen, és a szektás fanatizmus a értelmezhetőség szélére tolja a képkockákat. Pedig nagyjából az történik, ami az Újszövetségben, az istenszerű lény hagyja, hogy a gyermekét "megfeszítsék", és testét és vérét vegyék, hogy aztán a filmbéli "tisztítótűz" elhozza a feltámadást.

 És ott van a fájdalmas anya, akiről már az első képkockák után sejthető, hogy fájdalmas anya lesz, már csak a film címéből ítélve is, mely ezt elárulja.

 Aztán bejön a képbe a reflexivitás, amikor váratlanul nem szövegként, hanem szintén vizuális formában jelenik meg egy költemény. A vizuálisan feléledő vers, amely a játszódó eseményekre reflektál elejétől a végéig behoz egy teljesen új szimbólumot: a főnixét.

 Talán a főnix madár értelmesebb megoldás, mint a keresztény vallási értelmezés. "Legendái szerint a főnix 500, 1461 vagy 15 294 évig élt (attól függően, milyen eredetű forrásban olvasunk róla). Legismertebb leírása szerint a főnix gyönyörű vörös-arany tollazatú hím madár, mely élete végén fahéj-ágacskákból fészket épít, meggyújtja, és vele együtt porrá ég. A hamvakból ezután egy új, fiatal főnix születik, amely bebalzsamozza az öreg főnix maradványait egy mirhából készült tojásba, és eltemeti Héliopoliszban, a „nap városában”." (Wikipedia)

Friedrich Justin Bertuch, Bilderbuch für Kinder 1806.

 Úgy érzem, hiába gondolkozom a nap városánál a nap "házánál" nem jutok közelebb ahhoz, hogy mégis, amit láttam mi is akart lenni, azon túl, hogy a férfit rettenetesen rondának láttam és teljesen semlegesnek, a nőt pedig nagyon szépnek és emberinek.

 A legmegdöbbentőbb a film kapcsán egyébként a nézők pillanatnyi és elnyújtott reakciója volt. A helyszínen sokan nem tudtak mit kezdeni a látottakkal. Konkrétan nevettek, de nem tudtam eldönteni, hogy ez a nevetés a felszínességet jelenti vagy pedig az a kacagás, amit akkor hallat az ember, amikor hirtelen ösztönösen és végletesen zavarba jön.

 Amikor kijöttem a moziból, hallgattam a szavakat... és sokan az értelmezhetetlenségről beszéltek. Az utolsó jelenetnél úgy éreztem, hogy egy művészi blöff előtt állok, amely szimbólumok sokaságát tolta egymásra, erős érzelemkiváltó és feszültséget keltő képsorok sokaságával, precíz szerkesztésmóddal, de csak ennyi, ennél nem több. Azt kell mondjam a keretes rendszer egy kicsit műnek hatott, főleg ismerve olyan műveket, ahol ez spontánnak és zseniálisnak tűnik (pl. Donnie Darko).

 Azonban a neoexpresszionizmus felől közelítve egy nagyon is kerek darabbal állunk szemben. Az érzelmek olyan palettáját közvetítve, amely az otthon-anyaság-föld-élet-halál-kötődés-szeretet és elutasítás jelentéskör köré csoportosult. Érzelmi szempontból felkavaró jelentőségű kiváló színészi játékkal és teljesen sajátos képi világgal, amit nehéz elfelejteni.

 Játék a határokkal, az ember lét saját határaival, a teremtés határaival, amely vonatkozhat egyaránt egy ház építésére, egy költemény létrehozására, egy film rendezésére, egy gyermek kihordására, megszülésére, a feltétlen szeretet kifejezésére és annak befogadásának hiányára. Játék azokkal a viszonyokkal, amelyek ehhez kötődnek. Játék azzal, hogy mit tekinthetsz a sajátodnak, és meddig védheted a határaidat olyan elemi az embereken felül álló folyamatokkal szemben, mint a születés és a halál.